Megérkeztem, úgy igazán (külvilág eltűnt), rá tudtam nézni hogy vagyok most, kapcsolódtam önmagam belső rétegeivel. A kártyák hoztak feladatot és rácsodálkozást. A téma a megengedés, játékosság gondolatmeneten át a „félelem a változtatástól” lett, ehhez kerestem segítséget – a megoldás végül a tánc lett. Jó élmény volt, biztonságban érzetem magam, egész könnyen ment ránézni erre a témára (bár régi és ismerős…).

A festés során arra fókuszáltam mi esne jól, nem egy koncepciót vagy belső képet festettem csak próbálgattam az eszközöket és a színeket. Ha valami jólesett azt csináltam, ha nem akkor váltottam. A zenére hagyatkoztam, hagytam hogy betöltsön és vigyen magával. Valami flow-ban voltam, nem gondolkoztam terveztem ítélkeztem. Egyszer volt egy zökkenés, amikor a rózsaszín színhez nyúltam (akkor jött a „na de rózsaszíííín???? nem is megy a képhez és egyáltalán miért rózsaszín stb.) de ezt félre tudtam tenni a polcra (ahogy az elején beszéltük nem baj ha jönnek ilyenek) és mentem tovább az utamon. A belső történéseim nem a tudatos szinten zajlottak, nem tudnám őket leírni. Csak tettem ami jött.

Nekem az állt össze, hogy a korábbi önmegvalósító, önmagamért tevő szándékaim-cselekedeteim nagyon sok erővel és tudatossággal működtek/működtettem őket és van itt egy másik lehetőség, egy másik minőség ami hasonló szabadság érzéssel járhat ami felszabadító, gyógyító, megoldó hatású. Nem kell mindent kontrollálni, tudatossággal tervezni és követni. Az is jó ha csak úgy jönnek és történnek dolgok. Itt tudom értelmezni a tánc, mint megoldás üzenetét. A tánc gyerekkorom óta jelen van az életemben, szabad tánc formájában de mostanában nem élek vele, pár éve nem táncoltam már sem itthon sem más formában. Úgy néz ki itt az ideje újra táncolni! 🙂

Ez a januári lelassulás, fagyott állapot rendben van, nem küzdök ellene, elfogadom (sőt élvezem és ez nem bűn). Majd felolvadok belőle ha eljött az ideje.

Az időbeosztásom, életem feszességét egy kis tánccal könnyedebbé tehetem. Zeném, terem van hozzá, keresek hozzá idősávot. Csak lazán! Mindegy mit csak mozdulj!

Ha most ránézek a képemre, azt érzem, hogy szabad vagyok.

Az volt bennem, hogy ha ennyire erős érzés jelent meg és nem tetszés, akkor most dönthetek, úgy hogy elfogadom ezt a tükröt és bizony beleengedem magam ebbe a témába, amin már jó ideje szeretnék változtatni.

Szóba került a február is, amit én a legutálatosabb hónapnak élek meg az utóbbi 10 évben kb. Nagyon hasznos volt amit Eszter mondott róla, és rájöttem az „utálásom” okára. A február egy fontos hónap, a tetszhalottiságból való felengedés és visszafagyás, és ezek hullámzó váltakozása vezet át minket az igazi tavaszba. Éppen ez az amit nehezen viselek, ezt a bizonytalanságot.

Amit magammal vittem, hogy a február jelentőségét mindig elfelejtettem, vagy talán nem is tudtam, hogy ez az átmenet éppen arra jó, hogy aztán tényleg minden életre tudjon kelni, megerősödve, egészségesen tudjon nőni és fejlődni. Talán pont én is februárban voltam az elmúlt 1-2 évben.

Nagyon szerettem volna a fröcskölést kipróbálni, megélni, ezért bátortalanul, „jaj nehogy összefröcsizzem a mellettem állót”-óvatosan fröcsköltem. Próbálgattam testi érzés alapján menni, hogy mi esne jól, milyen mozdulatra vágyik a kezem, hogy milyen mozdulatot szeretne megélni. Ilyen volt az ecsetet a fára rakva „körzőzés”. Itt már emlékszem, hogy jobban tudtam kapcsolódni a zenéhez és innentől észre is vettem hogy a mozdulataim és néha a színek használata és az érzéseim is számomra párhuzamos volt a zene lágyságával vagy vadságával.

A sárga a vidámság színe nekem, nagyon örültem, amikor megtaláltam a helyét és a felvitelének a módszerét: lecsorgó máz, ami vidámmá, pozitívvá teszi, napsütésessé teszi az olykor zord vagy éppen harsány kavargó káoszt. Emlékszem, hogy mosolyognom kellett ahogy festettem fel. Tök jó érzés volt, hogy rátaláltam hogyan vigyem fel, hogy kitűnjön.

Végül pedig a nagyobb üresebb, vagy nem tetsző részeket igyekeztem színesebbé, érdekesebbé tenni, összemosva a színeket.

Vágytam újra a kék színre, az első színre, amiről a képem szólt. A víz színére. És mivel ez a lecsordogálós módszer nagyon megtetszett, azért nem sajnáltam a festéket.

Persze, tudtam volna még festeni, de az idő lejártakor OK voltam azzal, hogy lerakjam az ecsetet.

A lezáró zene nagyon katartikus volt, ekkor jöttem rá, vagy értelmeztem a festményem csomó részletére. És talán egy kicsit csodálattal is néztem azokat a részleteket, amik festés közben fel sem tűntek.

Bár a sárga csorgást ekkor negatívabbnak érzékeltem, mint egy mézes madzag, mint egy szirupos máz, kamu pozitívizmus próbálkozás.

Ahogy néztem a képet olyan volt, mintha a sokáig vagy jelenleg is a tudat alatti dolgokat a lenti részre, a folyó alá, felülre pedig a láthat, tudatos, vagy inkább publikus/kommunikált viselkedéseimet, érzéseimet raktam volna fel. A folyó bármennyire is tökéletes próbált lenni, örömmel konstatáltam, hogy igenis sikerült a fröcskölésemmel belepiszkítanom és ez furcsa mód megkönnyebbüléssel töltött el, hogy nem tökéletes, nem ideális.

Folyamatosan azzal küzdök, hogy az értékelő, minősítő, kritikus hangomat halkabbra tudjam venni és nagyobb tere legyen… nos bármi másnak. Ez a billegés bár sokkal kevésbé tudatosult bennem amikor csináltam, de végig ott volt, de azt hiszem végre halkabban, kicsit háttérbe vonulva.

Mi a fő mondanivaló számodra? Hogy lehet, hogy törekedtem a rendezettségre, de egy ponton túl nem tudtam fenntartani ezt a színek formák alakulásában. És bár a végső teljes kép nekem nem a harmóniáról, szépségről szól, de a részleteiben mégis ott rejtőzik. Vagyis mégiscsak ott van benne. Bennem.

Bízzak magamban. A folyamat során azt és úgy festettem, ami jól esett és jó volt megélni, hogy nem törekedtem arra, hogy az egész jól nézzen ki. Ez nagyon felszabadító volt. Nagyon érdekes volt, hogy a WS végén nagyon tetszett a képem, hazamenve, a telefonon nézegetve bekapcsolt a kritikus hang. De amikor újra „találkoztam személyesen” az alkotásommal, a lelkesedés és öröm újra megjelent. Nagyon sokszor és sokféle helyzetben szoktam ezt megélni, hogy amint kicsit magamban vagyok elbizonytalanodok, pontosabban elbizonytalanítom magam abban, amiben pár órája még teljesen biztos voltam.

Mindaz amit felfestettem: az, ami tetszett; az amit felül próbáltam festeni; az, ami utólag már nem annyira tetszett, ez, mind én vagyok és pont ettől, ennek összességétől színes és igazi, ettől vagyok én, én.

Ha most ránézek a képemre, azt érzem, hogy: ………
Kíváncsi vagyok. Éppen azért, mert annyira nem tökéletes és egyenletes, sokféle részlet, minta van benne, különböző színkombinációk, így teljesen el tudok veszni a részleteiben, leköti a figyelmemet és izgalmas. Első ránézésre egyszerűnek és talán érthetetlennek és „gyerekrajznak” tűnik a festmény, de valahogy mégis megérint minden részlete. Tartalmas 🙂

Címe: Ez mind én vagyok”

Egy sok rétegből álló kép lett a végkifejlet. Az időt nagyon máshogy érzékeltem közben, soknak és kevésnek is🙂, de végül pont elég volt, pont ezt a képet kellett elérnem, ami született. Maga a folyamat közelebb hozott ahhoz az énrészemhez, amire nem vagyok tudatos.

Az első téma, amit „vittem”, teljesen átalakult közben valami teljesebbé. A saját zsigeri folyamataim megismeréséhez vitt közelebb. Ahogy itt alkotok, úgy működök valójában. Úgy gondolom, ezt az „tudást” hasznosítani tudom a hétköznapjaimban. Fontos, hogy válasszak a lehetőségek közül. Az energiáimat fókuszáltan működtessem a jelenben.

“Kíváncsivá tett maga a festés élménye is, illetve az, hogy a techno most mást jelentsen, mint reggelig tartó bulizást.

Mi került előtérbe a workshop első felében benned?

A változásokhoz való hozzáállásom, hogy hogyan látom a változásokat az életben. Hogyan tudok együtt lenni most a korábbi énállapotokkal, főleg azokkal, amikben hibáztam vagy nem a legjobb döntéseket hoztam és sérültem általa. A változás üdvözítő és egyben félelmetes mivolta. Főleg a szomorúság, gyász és a remény, bizakodás kettőssége volt velem. De megszólított egy másik csoporttag gondolata is, ami azokról a lehetőségekről szólt, amik elmúltak, és hogyan élünk tovább ezek meg nem éltségével. De nagyon megragadott az a gondolat, hogy a magban van az élet őrzője, aminek elmúlt dolgokból létrejövő tápanyagra van szüksége, hogy kibontakozhasson. Ez megnyugtató gondolat volt, annak ellenére, hogy az elmúlt dolgok fájdalommal járhatnak. Sokat jelentenek ezek a gondolatok abban, hogy a szenvedés az életünkben hogyan tölthető meg értelemmel.

Végül azt éreztem, hogy teljesen elengedtem a megfelelési vágyat, nem érdekelt milyen lesz a festmény, mert akkor azt is gondoltam, hogy szép, az annyira relatív, hogy tök mindegy mit csinálok. A végén egyébként, amikor néztük a képet pont azon gondolkoztam, hogy szinte mindegy hogyan néz ki, mert ez annyira intim, hogy lehet nem tudnám kirakni a lakásomba, mert nem akarnék válaszolni a kérdésekre, hogy ez mit jelent. A nyugalom érzéséből indultam ki, a kékek, a fehérek ezt jelentették, majd szépen egyre inkább beindultak a vonalak, a „durvulás” a fröcskölés. A középen megjelenő fekete kézzel, durva felkenése. Az a fekete még most is félelmetes. A bal felső sarokban ilyen feminin színek kerültek fel és folyton vizeztem a tetejét, amitől meg is hatódtam és sírnom kellett volna. Ehhez a vizes, folyatós művelethez a festés alatt nagyon sokszor visszatértem és azon gondolkoztam, hogy mit is siratok el ennyiszer? A kézzel festés és a fröcskölés olyan elemi, ösztönös élmény volt, az eszközökkel már sokkal inkább precízebb. Sok hullámzó vonal jött ki belőlem, hullámzó érzésekkel. Tetszettek a fröcskölések eredményei, hogy nem tudtam mi fog odakerülni pontosan, és voltak olyan foltok, amik annyira tetszettek, hogy aztán a festés közben nem akartam semmiképp elkenni őket. Végig bennem volt, hogy a feketébe benyomok egy fehér kéznyomot, hogy hozzáérek a bennem lévő sötétséghez, de végül nem tettem. Mindezt olyan gondolatokkal lepleztem – bekapcsolata a teljesítményigényt – , hogy akkor el lesz rontva biztos a kép. Ez érdekes megfigyelés, hogy a félelmemet a teljesítményigény leplezte.

Mintha lenne egy nagyon elemi, intuitív és ösztönös részem, ami sokszor megzabolázhatatlan és van egy csendesebb, megfontoltabb is, és szuper lenne ezekkel tudatosan együtt lenni. Örülök, hogy vannak és kikerültek erre a képre. Valahogy az-az élményem, mintha a veszteségeim jelentek meg volna a képben, a fájdalom, az égő sebek, amit a nyugodt, de harcra is képes tenger próbál enyhíteni. A fekete lyukkal nehéz szembenézni, de nem akarom elfedni, mert a csoda ott történik, ahol megengedem magamnak az ehhez való kapcsolódást is, ez is az én részem. Számomra most megnyugtató, hogy a káosz és a rend együtt is lehet, olykor egyszerre, olykor egymást váltva, de nincs örökké rend és a káosz sem tart a végtelenségig.

Nem baj, ha fáj a múlt, az is a te részed, de képes vagy rá, hogy ezzel együttlegyél. Nem kell egyből betemetni a lyukakat, azzal, amit csak találok, az elfogadás és szeretet segítségével elviselhető az is, ha az ott van. Van bennem erő és energia, de nyugalom és béke is.

Címe: Rend és káosz

Sokszor nem találom a megfelelő szavakat, hogy leírjam az érzéseimet vagy a hangulatomat, de ezen a workshopon nem okozott gondot a körülírás. Inspiráló volt hallgatni a többiek mondanivalóját és megélését, a tárgyak közül is sikerült egy olyan kollázst összeállítani, amivel tudtam azonosulni, ezért amikor rám került a sor, meg tudtam fogalmazni azt, amit szerettem volna. Az izgulás mellett egyfajta nyitottság érzése is kavargott bennem. Szerettem volna nyitottan állni a workshophoz, az alkotás folyamatához és magához az egész élményhez is. Mind a tárgyam, mind a kártyám ugyanazt a témát jelképezte számomra, amivel mostanában sokat foglalkozom: útkeresés, ki vagyok valójában én, vajon tényleg ismerem-e magam eléggé.

A tárgyam egy dióhéjba elhelyezett kő volt. A kő furcsa módon koncentrikus körökben elszíneződött néhány helyen, ami egy kicsit pszichedelikus hatást keltett és emlékeztetett az egyik előadó, a Carbon Based Lifeforms zenéire. Az elszíneződések akár sebeknek is tűnhettek, amiket a kő élete során szerzett. Akárhogy is néztem, szépnek láttam a követ a sebek ellenére is. A követ egy dióhéjba tettem, ami azt jelképezte, hogy ez a kő most úton van valami felé, a dióháj egy hajó vagy inkább ladik, amiben próbál átkelni ez a kő egy folyón vagy a tengeren úszik valamerre. A kemény burok szükséges ahhoz, hogy fent tudjon maradni a felszínen, de tudja, hogy előbb utóbb partot fog érni valahol és akkor majd el kell hagynia a dióhéjat.

A kártyámról először azt gondoltam, hogy semmit nem mond a számomra és, hogy ebbe aztán nem fogok tudni belelátni semmit sem. Talán még végig sem gondoltam teljesen ezt a benyomást, amikor már rá is jöttem, hogy abszolút nem voltam elsőre nyitott a kártyával szemben. Már eltelt 2 hét a workshop óta, mégis tisztán vissza tudom idézni, hogy mi volt a kártyán. Úgy gondolom, hogy a kártyán lévő feketeség, amit én egy mély szakadéknak, gödörnek, űrnek láttam, végül megjelent a festményemen is. Ezt csak utólag vettem észre, amikor otthon nézegettem a képet. A kártyán a feketeség az ismeretlent jelentette számomra, ami egyben félelmetes, de reményteli is. Ehhez úgy tudtam kapcsolódni, hogy a feketeségben a saját magammal lerendezetlen ügyeket láttam meg. Amikkel az ember nem akar szembenézni. Ez rávilágított arra, hogy az önismereti úton most értem el ezekhez a fájdalmas kérdésekhez. Végső soron az a kérdés merült fel bennem, hogy eléggé bátor vagyok-e ezeket lerendezni magammal. Tudok-e a sötéttel szembenézni és tudok-e bátorságot gyűjteni néhány döntéshez.

Amikor Eszter felolvasott néhány gondolatot a természeti ciklikusságról és a februári hónap lélektanáról, akkor volt egy mondat, ami nagyon megfogott, mert a dióhéjban való utazásra emlékeztetett. “Már oldódóban a keménység, de még céltalan.” – szólt az idézet. Azóta is sokat gondolkodtam ezen a mondaton, mert az elmúlt években sokat dolgoztam azon, hogy a bennem lévő keménység oldódjon és tudjak másokhoz kapcsolódni, nyitott legyek az élményekre és a világra.

Összességében a workshop első fele elgondolkodtató volt számomra, sikerült megérkeznem az élménybe és azt éreztem, hogy ott vagyok teljesen a workshopon.

Amikor először odaálltam az üres vászon elé, fogalmam sem volt, hogy mit fogok csinálni, milyen eszközöket vagy színeket fogok használni. Eszembe jutott, hogy előző nap még otthon azon gondolkodtam, hogy milyen durva lenne, ha ki tudnám keverni azt a furcsa zöld vagy kék vagy kékeszöld vagy igazából fogalmam sincs arról, hogy milyen színű színt, amit a Henry Matisse kiállításon láttam egy festményen. Arra a színre azóta is úgy hivatkozunk az egyik legjobb barátommal, akivel megnéztük a kiállítást, hogy a Matisse szín, amitől meghasadtunk, mivel csak azt az egy képet bámultuk hosszú perceken keresztül. Amikor ez eszembe jutott a festés elején, jó kedvem lett, örültem, hogy van egy szín, ami megihletett és befestettem az egész vásznat egy mosogatószivaccsal egy színre, amit zöld, kék, sárga és fehér festékből kevertem ki. Végülis egyáltalán nem lett Matisse szín, de tetszett, hogy egy teljesen új színt tudtam kikeverni az alapszínekből, ami nem Matisse színe, hanem az enyém. Először nem egy szivacsot vettem kézbe, hanem egy nagyobb hengert. Amikor elkezdtem vele festeni, nem fogta be rendesen a vásznat, amitől csalódott lettem. Egyáltalán nem úgy képzeltem el a hengerrel való festés élményét, mint amit adott. Aztán fogtam egy nagyobb ecsetet, de azzal sem volt jó érzés dolgozni. Közben felfigyeltem a zenére is. A techno monoton lüktetése kezdett teljesen magával ragadni, a zene és a kikevert szín valami olyan eszközt kívánt, amivel nagy mozdulatokat lehet tenni, amivel maszatolni lehet, amivel el lehet kenni a festéket a nagy vásznon. Úgy éreztem, hogy minél hamarabb el akarom tüntetni a fehéret a vászonról, szerettem volna az én színemmel az egész vásznat minél hamarabb befesteni. Azt akartam, hogy tűnjön el a fehér, amilyen gyorsan csak lehet. Ekkor láttam meg a mosogatószivacsot, aminek a nem érdes oldalával elkezdtem bekenni a vásznat a zöld színnel. Amikor teljesen befedtem a fehéret, elégedettséget éreztem. Tetszett, hogy a szivaccsal alapos munkát tudtam végezni, jó érzés volt, hogy a kezem is olyan lett mindeközben. A szivaccsal a zene ritmusára tudtam maszatolni a vásznon, ugyanis az a benyomás uralkodott el rajtam, hogy a mozgáson (visszafogott technos menetelésen) keresztül a zene is ott lesz majd valahogy a festményen .

Ezek után álltam a zöld szín előtt és arra gondoltam, hogy jó lenne megőrizni ezt, semmiképpen sem akartam, hogy elvesszen ez a szín és más színek elvegyék tőle a fókuszt. Azt is elhatároztam, hogy teljesen random színeket fogok majd kikeverni, amolyan “lesz, ami lesz alapon” és mindegy, hogy csúnya színek lesznek ezek vagy sem, akkor is rá fogom fröcskölni őket a képre. Először egy spatulával próbáltam rákenni a vászonra a festéket. Ez nem volt annyira egyszerű, mert túl sok festék ment egy helyre és nem igazán folyt. Azért érdekesnek találtam a teljesen random formákat, amik így jöttek létre. Váltottam egy kisebb ecsetre, majd egy lapos és széles valamire, ami szintén érdekes formákat hozott létre. Furcsa volt megélni, hogy az ecsetek és eszközök sohasem olyan textúrát hoztak létre, mint amire számítottam vagy elképzeltem. Végül találtam egy félkör alakú, lapos ecsetet, amivel iszonyatosan jól lehetett a vízzel felhígított festéket fröcskölni és folyatni. Néha meg is ütögettem vele a vásznat. Nem agresszívan, de azért erősen, hogy ott maradjon az ecset nyoma.

Többször is visszatértem a fekete festékhez. Talán ez volt az egyetlen szín, amit minden használt eszközzel, az összes módon felvittem a vászonra. Nagyon sokféle színt kevertem ki és használtam, szerettem volna, hogy színes legyen a kép, de azt éreztem, hogy muszáj megjelennie a feketének. Ott kell lennie a sötétségnek a háttérben, kiterjedt hálót képezve a többi szín között. Minta ez tartaná össze a többi színt a zöld háttér előtt. Ha az a feketeség nem lenne ott, akkor a többi szín leesne a vászonról, nem lenne, ami ott tartja őket. Meg tudnának szökni a képről. A fekete adja meg a többi szín jelentőségét, nélküle nem is látnánk a rikító sárgát és kéket.

Végső soron a foglalkozás elérte a célját, mert végre magamnak is ki tudtam mondani olyan dolgokat leginkább már itthon, a kép nézegetése közben, amik már eddig is munkálkodtak bennem, de nem akartam velük foglalkozni vagy nem gondoltam fontosnak őket.

Ami számomra a legnagyobb meglepetés, hogy az eredeti témám mellett nagyon erősen megjelent az elengedés témája a festés utolsó 10 percében. Ez egyszerre volt sokkoló, meghökkentő (totálisan azt mondogattam magamban, hogy wtf???) és furcsa módon felszabadító is. Maga a felismerés volt egy ambivalens, de felszabadító élmény. Büszke voltam magamra, hogy annak ellenére, hogy végül nem maszatoltam el a képet, megértéssel fordultam a jelenlegi énem felé és nem haragudtam magamra, amiért most nem tudtam manifesztálni az elengedés fizikai síkon történő szimbólumát. Viszont azt is sikerült magammal megbeszélni, hogy ezt meg kell tennem, amint le tudtam zárni magamban ennek az élménynek a feldolgozását.

Csapongó, céltalan, bolyongó, kicsit kaotikus. Kavarognak a színek rajta, mint a saját érzéseim, amikor azon a szombati napon megérkeztem a workshopra. Nem bánom egyáltalán, hogy nem maszatoltam össze, szomorú lennék, ha egyből megtettem volna. Jó látni az elmém egy részletének kivetülését. Ha most ránézek a képre, érdekes módon az agyam elkezd elvonatkoztatni attól, hogy valójában ezt én festettem. Azt érzem, hogy együttérzek az alkotójával, aki biztosan nyugtalan volt, amikor ezt festette. Biztosan érezte azt a nyugtalan, feszítő, de tompa érzést, ami körüllengi a modernkori embert, a barátaimat is, engem is. A sok lehetőség és információ és döntés tébolya jut eszembe a képről. Amikor elhoztam a festményt, akkor inkább a céltalanságot láttam benne és egy alkotót, aki keresi önmagát, de minél többet nézem, annál inkább látom benne a kitörni vágyást, az elengedésért folytatott harcot, a megszabadulás vágyát.

Címe: Még nem tudom elengedni, de már tudom, hogy el akarom